Cannibal Inferno/Mészárlás a Dinoszaurusz-völgyben/Nudo e selvaggio/Massacre in Dinosaur Valley (1985)

Cannibal Inferno/Mészárlás a Dinoszaurusz-völgyben/Nudo e selvaggio/Massacre in Dinosaur Valley (1985)

Szerencsevadászokból álló kis csapat verődik össze egy kisebb repülőgépen. Egy professzor és lánya, egy háborús veterán és oldalbordája, egy fotós két modellel, valamint egy ősi csontokat gyűjtő kalandor indul útnak, hogy aztán Dél-Amerika egy dzsungellel borított, ismeretlen területe fölött lezuhanjon. A baleset túlélőire kannibálok, fehér bűnözők, bogarak, kígyók, piranhák, krokodilok éhes serege vár…

Michele Massimo Tarantini rendezte (amerikai álnév alatt) ezt az exploitation - kalandfilm keveréket, amely nem úgy kezdődik, hogy túl sok vérengzést várhatnánk tőle. Egy kis kocsmai bunyó némi komédiázással megspékelve, valamint egy nem túl gondosan felvett numera kalandor hősünk és egy barna hajú szépség között - nagyjából ennyi történik az első szűk húsz percben (jaj, és a professzor lányának zuhanyozását ki ne felejtsem). Sokadrangú kis Indiana Jones-kópiának tűnik a dolog, aztán történik valami. A gép lezuhanása után Tarantini valahogy összerittyenti a dolgokat, és remek tempóban, minimális blődséggel jól pergő izgalmakat kezd adagolni, melyek csúcspontjai közé a hosszú dzsungelbéli hajsza, valamint a fogságba ejtett leánykák szadizása és kiszabadítása tartozik. Tarantini nem sokat vacakol a mellékszereplőkkel, akinek halnia kell, az gyorsan és látványosan meg is hal. Van, aki elsüllyed egy mocsárban, van, akinek egy bennszülött kitépi a szívét (copyright by Mola Ram, 1984), de megismerkedhetünk egy piranhák által csontig lerágott lábszárral is, melynek gazdája ebbe - egyelőre - nem hal bele. Tarantini igyekszik a vér/erőszak faktort nagyjából egy szinten tartani a cicikkel (a teljes hölgykoszorú közszemlére teszi, amije van), de ezt a mondatot akár fordítva is leírhattam volna. Azt azért meg kell állapítani, hogy a Rendező Úr Cannibal holocausti magasságokig nem megy el a brutalitásban, de ennek ellenére a bennszülöttjei egész ijesztőre sikerültek; köszönetet mondhatunk ezért a brazil hadsereg tagjainak, akik uniformisukat levéve kannibál-öltözéket rántottak magukra és nagy beleéléssel játszották az emberevőket.

Az alakítások elég gyenguskák: a lányok szépek, és ez a fő, Michael Sopkiw pedig többnyire egy arckifejezést használ, csupaizom felsőtestét ellenben előszeretettel mutogatja, vagyis színésznek gyenge - csak éppen a kutyát sem érdekli, hogy az. A lényeg, hogy a két csábos lánykával futnak, menekülnek, szenvednek, fogságba esnek, kiszabadulnak, mindezt egészen élvezetes, bár nem Oscar-gyanús körítésben.

A dvd hosszas várakozás után jelent meg az Ultrafilmtől; a kiadványon a „Cannibal Inferno” egy lemezen található egy Umberto Lenzi által rendezett giallóval („Hét vérfoltos orchidea”). Extrák: előzetesek, hang: angol, magyar.

Végeredmény: OK kannibálkodás, bár nem egy Deodato

A film: 6,5 pont

A dvd: 7 pont