2013. december 22., vasárnap

Riti, magie nere e segrete orge nel trecento/Black Magic Rites & the Secret Orgies of the 14th Century (1973)

Riti, magie nere e segrete orge nel trecento/Black Magic Rites & the Secret Orgies of the 14th Century (1973)


Sikoltozó nő menekül a föld alatt lévő helyiségben, de nem sokáig: piros, testre simuló szerkóban feszítő férfiak elkapják, és ha már elkapták, lekötözik egy kőoltárra és kiveszik a szívét. A szívből egy kis vért csorgatnak díszes poharaikba, majd a serlegekből a folyadékot egy női alakra öntik, akinek a mellei között egy méretes lyuk tátong.
Ugyanezen kastély felsőbb régióiban eközben parti zajlik: egy friss házaspárt ünnepelnek, de egy idő után a résztvevők közül egyre-másra eltünedeznek a női nem képviselői. Úgy tűnik, egy 500 évvel korábbi boszorkányégetésnek a következményeit sínyli meg a fehérnép, melynek jelentős része szintén a már jól ismert oltárral és vörösinges férfikollekcióval felszerelt teremben köt ki…

Hát mit mondjak, Renato Polselli bizony alaposan szabadjára engedte a fantáziáját. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha emberünk tudna rendezni, de sajna nem tud. A „Black Magic Rites” egy meglehetősen nevetséges katyvasz inkvizíciós boszorkányégetésből, okkultizmusból, vámpírizmusból és nagyon gyakran a legtöményebb blődségből. Folyamatos, szinte egy percre sem alábbhagyó női üvöltözés, ordítozás, sikoltozás, kiabálás, sivalkodás, nyögdécselés; állandó meztelenkedés (sajnos az sem a merészebb fajtából), nevetséges alakítások és idióta történet itt a főbb jellemzők. Én többnyire jókat mulattam a gyakori dilettantizmuson és például azon, hogy az egyik pillanatban egy csak köpenyben fetrengő hölgypáros tagjai a következő képen már alsóneműt viselnek, vagy azon, hogy egy jelenet közben egyszerre van sötét és világos, illetve azon, hogy Raul Lovecchio Oscar-díjasnak éppen nem nevezhető játéka közben úgy mereszti a szemét, hogy az minden pillanatban ki akar fordulni a helyéről.


A befejező jelenetsorról külön kell szólnom: a hölgyek nagy része ki van kötözve az oltár körül egy piros kendőbe csavarva (az összes cici kint van), mindenki vonaglik, a vörösinges különítmény nem megkötözve ugyan, de velük együtt vonaglik és hangosan röhög. Eközben a kastély egyik szobájában a hölgyek közül a legidegesítőbb (aki szinte állandóan fetreng, ostobaságokat ordítozik és mindenkinek az agyára megy) egy édeshármast zavar le egy nálánál is meztelenebb szőke bombázóval és egy tömpe lábú, göndör barna hajú, bajuszos, bal szemével folyamatosan hunyorgó, férfiszépségversenyen egy induló mellett is helyezetlenül záró fazonnal. Szintén eközben a vonagló hölgyek mellett merengő menyasszony férje a szerelme keresésére indul, és elkezdi rángatni az oltáros helyiségbe vezető rácsot. Útitársa, egy töpörödött, sebhelyes arcú, alighajú öregember felhívja a figyelmét, hogy a rácsos ajtót már ezer éve nem nyitották ki (holott az előzmények 500 évvel korábban játszódtak; bár végeredményben kit érdekel az a plusz 500 év?). A dülledt szemű pap ekkor rálép az öreg kezére, aki eddig a filmben vagy visszhangzóan hahotázott, vagy nyöszörgött. Most, kezén a dülledt szem lábával kitalálhatjuk, hogy melyik tevékenységet végzi, és mindezt megspékelhetjük még fájdalmas ordítozással is (de ne aggódjunk, nem lesz baja: pár perc múlva már megint visong a röhögéstől valami szerinte viccesen).
Hogy teljes legyen a három helyszín eseményei által a nézőben generált jókedv, arról a zene gondoskodik: a szektázás, vonaglás és a szívkinyeső férfiak Superman-rucis mesedélutánja alatt tipikusan olasz horrormuzsika szól (persze mindezt elnyomja az állandó női ordibálás), a hármas numera alatt valamiféle bedrogozott vokállal ellátott szalonzenét hallhatunk, míg a világbajnok rácsrázónk Dülledtszemmel és Quasimodokópiával az oldalán felejthetetlen zenei aláfestést kap felejthetetlen jelenetéhez egy villanygitárját buzgón pengető (jobb sorsra) érdemes művésztől.

Gondolom, aki idáig eljutott e cikk olvasásában, már rájött, hogy a „Black Magic Rites” megtekintése tényleg csak erős rekeszizommal ellátott nézőknek ajánlott; Polselli filmje az első perctől az utolsóig trash a javából. Én nagyon bízom abban, hogy anno forgatás közben a teljes stáb olyan jól szórakozott, mint én most nemrégiben, eme korszakalkotó audiovizuális kabaré láttán. A film mindenképpen ajánlható azoknak, akik kóros szomorúságban szenvednek… ezúton is kívánok jó mulatást a megtekintéséhez.

A dvd fején találja a szöget az „Annyira rossz, hogy már szinte jó” főcímével. Vannak még előzetesek, olasz hang, angol felirat és a képnagyság sem akar lemaradni a humor terén, mivel 1:85-ös, és mindkét fekete csík (4:3-as tévén) alul látható.

Végeredmény: Trash, trash, trash...

A film: 2,5 pont
A dvd: 7 pont



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése