Ruggero Deodato horrorfilmjei (1975-1993)

Ruggero Deodato horrorfilmjei (1975-1993)

Ruggero Deodatóról valószínűleg mindenkinek egy bizonyos kannibálfilm jut az eszébe, esetleg még egy ház, amely nem a park közepén található. De miket adott még ki kezei közül kedvenc műfajunkban ez a botrányhős, egy ízben filmje miatt felfüggesztett börtönre is ítélt, meghurcolt, bojkottált rendező? Nézzük, szép sorjában…

A filmográfia első bemutatandó fejezete az

Ondata di piacere/Waves of Lust (1975)

című erotikus darab, amelyben Deodato egy Lamberto Bava-szkriptet ültetett vászonra. Néhány (jó sok) változtatás után végül annyi maradt a történet, hogy egy fiatal pár csatlakozik egy kis hajókázásra az ultragazdag, szadista hajlamokkal rendelkező ficsúrhoz, és annak szoros pórázon tartott barátnőjéhez. A film kilencven százaléka egy luxusjachton játszódik, ahol szereplőink többnyire egymás verbális bántalmazásával, valamint szexeléssel vannak elfoglalva. Mikor a szépséges Silvia Dionisio meghallotta, hogy férje, Ruggero Deodato lesz ennek a sztorinak a rendezője, addig rágta a fülét, amíg az kijárta, hogy az eredetileg a szerepre szerződtetett színésznőt kirúgják, és így a szép Dionisio asszony mutathatta meg folyamatosan bájait férjura kamerája előtt. Nos, körülbelül ezt hívják protekciónak…

Egyébként a film egész élvezetes, a szereplők nem rosszak, minden halad Polanski „Kés a vízben” című klasszikusa nyomdokain egy nem túl ötletdús fináléig. Deodato jó munkát végez, a rendezése pergő, a film pedig végül szép summát hozott a konyhára.

A dvd (Raro) igényes kiadás, a doku érdekes, megszólal benne Deodato fia is (aki a film elején egy rendkívül bonyolult jelenetben tűnik fel - kimászik egy csónakból), de kimaradt (szex)jelenetek és Deodato korai reklámszpotjai is megtekinthetők az extrák között.

Deodato horror-, és exploitation filmjei mellett érdemes megemlíteni a poliziescóját is, amely az

Uomini si nasce poliziotti si muore/Live Like a Cop Die Like a Man (1976)

címet viseli. A „Francia kapcsolat” nyomdokain haladó film két öntörvényű zsarut követ végig, amint jól ellátják a rosszfiúk baját. A kezdés elsöprő: két motoros bandita egy válltáskát próbál letépni egy szerencsétlen nőről, kevés sikerrel. Hőseink - szintén motoron - a tolvajok nyomába erednek, és ebből egy olyan idegtépő és látványos utcai hajsza kerekedik, hogy attól még William Friedkinnek is tátva maradt volna a szája. Nyaktörő mutatványok, száguldás, megrökönyödött járókelők - az egész jelenet úgy klasszis, ahogy van. A folytatás kissé csendesebb, és a szkript is egyre vékonyabb (a befejezés meg tulajdonképpen egy nagy vicc), de már ezért a motoros üldözésért megérte. A főszerepben egyébként Ray Lovelock, Marc Porel és a megbízható Adolfo Celi látható.

És akkor elérkeztünk az őserdő emberevő hobbit folytató lakosaihoz. Az úgynevezett kannibál-trilógia első darabja az

Ultimo mondo cannibale/Jungle Holocaust aka. The Last Survivor (1977),

amely egy egészen színvonalas produkció. Egy fehér férfi a kannibálok kezébe kerül, akik érdekes dolgokat terveznek vele. Pergő, nagyon profin filmezett, grafikusan brutális és minden blődségtől mentes horror-kalandfilm, amelyben a kannibálok tényleg kannibálnak néznek ki. Deodato sajnos már itt elkezdi az állatgyilkosságokat, de hát mit lehet tenni, ez ekkoriban még belefért a művészi szabadságba (többek között egy alligátort beleznek ki vad, kócos barátaink). A „Jungle Holocaust” tulajdonképpen egy jól sikerült párhuzam a fehér főszereplő és a vadak élete között, a film felétől előbbi már gyakran ugyanúgy cselekszik, mint a kannibálok.

Cannibal Holocaust (1980)

Kis összefoglalónk következő állomása nem más, mint a KANNIBÁLFILM. A horrorfilm, amelyet minden, a műfajért rajongó személy megnézett már, és vagy elhányta magát, valamint elátkozta a percet, hogy elindította a filmet, vagy az ultra-neo-posztmodern realizmus mesterművét ünnepelte benne. Nos, én az utóbbi táborba tartozom; elnézve napjaink „híradóit”, melyekben a szenzációhajhászás már szinte jobban a műsor részévé vált, mint az időjárás-jelentés, azt hiszem, Deodato Cannibal Holocaustja aktuálisabb, mint valaha. Mivel más fórumokon már kielemeztem a film mechanizmusait, és a kelepcét, amelyet a gyanútlan nézőnek állít, most csak egy kis vizuális emléket állítanék neki, ezzel is tisztelegve az olasz horrorfilmgyártás e felejthetetlen, gyomorforgató klasszikusa előtt.

Míg másoknál a botrányfilmek sorában toronymagasan az első lenne, addig Deodatónál a „Cannibal Holocaust” miatt csupán a második helyre szorul a

Ház a park szélén/La casa sperduta nel parco/House on the Edge of the Park (1980)

rendkívüli brutalitása David Hess előadásában. Hess Alexet játssza, akinek kedvelt tevékenysége, hogy unaloműzés gyanánt nőket erőszakol meg (már a film legelején ízelítőt kapunk ebből). Amikor egy ifjú pár egy partira invitálja, nem habozik, fogja a retardált barátját (Giovanni Lombardo Radice), és már megy is. A partin aztán villámgyorsan előjön erőszakos énje, és terrorizálni kezdi a két fiú, három lány felállású társaságot.

Deodato a Házzal újabb kultikus exploitation-horrort tett le az asztalra, bár az összhatás gyengébb, mint a „Cannibal Holocaust” esetében. Az alakítások Hesst (és talán Annie Belle-t) leszámítva gyengébbek, és a szadizmus jobban elnyomja a cinikus végső csattanót, mint a CH-ban. A két film felépítése egyébként ugyanolyan: a brutalitás a vég felé csúcsosodik ki (bár addig is van szex és erőszak bőven), hogy aztán a befejezés egy görbe tükröt tartson a szereplők és a néző elé, azzal a céllal, hogy újragondoljuk a látottakat, és e végső „tanulság” jegyében értékeljük a szadizmust és a vért.

A rendezés teljesen rendben van, Deodato a „Waves of Lust” hajója után újfent egy korlátozott lehetőségekkel bíró helyszínen forgatott, egy ház négy fala közt. A klausztrofóbia csak ráerősít az erőszak fokozataira, mindennek pedig Hess a motorja, aki a „The Last House on the Left” után szinte ugyanabban a szerepben keménykedik. Az erőszak a csúcspontját egyértelműen abban a jelenetben éri el, amikor Alex kedvenc borotvájával nekiáll szétszabdalni a szépséges Cindy nevű lánykát, mindezt kéjes örömmel, Riz Ortolani lágy dallamaira. Főleg e jelenet miatt a cenzúra természetesen lapátra tette a filmet, érdemes elmélyedni a szakirodalomban, hogy hány országban is tiltották be, illetve csonkították meg.

Összességében, mint mondtam, a Ház nem éri el a Holocaust szintjét, de ettől függetlenül méltán lett kultuszmű az exploitation-rajongók körében. A dvd igen nívós kiadvány, a Fangoria utolsó megjelenésén interjúk, előzetes, magyar horrorrajongók audiokommentárja és egy egész jó szinkron (Hess: Epres Attila) található. A kiadás mellesleg már igencsak beszerezhetetlen, bár néha-néha még feltűnik egy-egy bevásárlóközpontban, egy turkáló mélyén 200 forintért.

A nem hivatalos kannibál-trilógia utolsó darabjaként tartják számon az

Inferno in diretta/Cut and Run (1985)

című horror-akciófilmet, amely egy riporternő és operatőre kalandjait mutatja be. A páros egy csomó gyilkosság (kábítószergyártó bandákat ölnek le) után nyomoz az őserdőben, ahol az egyik gyilkológép - akit Michael Berryman játszik - még bennszülötteket is igénybe vesz véres tevékenységéhez. Az őshonos kisfickók igen változatos módokon öldökölnek: fejek levágása, fúvócsövezés van általuk műsoron, de a legszörnyűbb halált a „Waves of Lust” John Steinerje szenvedi el, akit néhány rugós fatörzshöz kötöznek, amelyek egyszerűen szétszakítják. A leleményes, és igen jól sikerült effektekkel bemutatott halálnemek mellett azonban van egy óriási probléma a filmmel, nevezetesen az, hogy a forgatókönyve egy akkora buta és összecsapott katyvasz, mintha egy éjszaka alatt írták volna meg. Deodato próbál édes, 5-6 éves emlékeket ébreszteni rajongóiban, ezért beletesz egy kis kamerázást a filmbe, plusz néhány, az eseményeket fotelből, élőben néző szereplőt (közülük Karen Black mintha be lenne rúgva), akik néha szörnyülködnek egyet a látottakon. Ja, és van még egy rémesen giccses apa-fiú találkozás és vállra borulás is a Keresztapából ismert Richard Bright közreműködésével. Összességében kétarcú film a „Cut and Run” (amely a ritka idétlen „Szállj el messze” címet viseli az imdb-n): az erőszak és a gore jelenetei a helyükön vannak, de a többi nagyon nem (és akkor Eriq „Benton doki” La Salle röhejes lila kalapjáról még nem is szóltam).

A nyolcvanas évek második felére hősünknek elege lett a kannibálokból, így következett a

Camping del terrore/Bodycount (1987)

amelyben Deodato és a slasher egymásra talált - kevés sikerrel. Egy fiatalokból álló társaság találkozik egy szemüveges, egyetemista kinézetű fazonnal, aki szülei kempingplaccára irányítja őket. A szülőknek (Mimsy Farmer, David Hess) megvan a maga baja, a kedves anyuka például egy környékbéli zsaruval randizgat. Talán mondanom sem kell, fiataljaink létszáma nemsokára erősen leredukálódik, egy maszkos valaki kezdi el kiirtani őket. Igen gyengus film kitalálható befejezéssel, és egy blőd poszt-befejezéssel. Farmer és Hess a többséggel ellentétben megpróbál színészkedni, de így mintha egy külön filmben lennének mindketten. Fiataljaink fiúrészlege szexelni akar, a lányok pedig gyakran zuhanyoznak egy félreeső hodályban, ahol véres meglepetések is várnak. Van egy remek álomjelenetünk is, leszakadt, önálló életre kelt lábbal és egyéb szürreális rémséggel. Kár, hogy a film többi része nem nő fel ehhez. A gore úgy-ahogy a helyén van, fejbe beleálló fejsze, átszúrt kezek stb., mely jeleneteket a cenzorok gyakran kivagdosták, csak hogy még gyengébb legyen a megcsonkított kópiákon az összhatás. Összességében? Erősen rutinszerű slasher.

Valamivel érdekesebb darab az

Un delitto poco comune/Phantom of Death aka. Off Balance (1988),

ahol a főszerepben Michael York egy sikeres zongoraművészt játszik, aki különös betegségben szenved: rohamos gyorsasággal elkezd öregedni. Mindezzel párhuzamosan valaki elkezdi a környezetében lévő nőket gyilkolni (doktornője és egy barátnője tétetik el láb alól), az ügyre ráálló zsaru pedig tehetetlen. A film érdekesen indul, ugyanis egy giallót látunk. „Argentósan” filmezett és konstruált gyilkosságok (véres átesés egy üvegajtón stb.) indítanak, aztán a szkript leleplezi, amit le lehet, és onnantól Michael York gyötrődésének lehetünk a tanúi, melyet a körülbelül 80 évessé változott testével folytat (avagy: „Az éhség”, David Bowie gyors öregedése, extended verzió). A giallóból így egy szinte nulla meglepetést tartogató dráma alakul ki, amely két okból mégis értékelhető marad: nagyon profi a maszkmesteri munka, és York is jó alakítást nyújt. A többi felejthető: Edwige Fenech még mindig nagyon jó formában van, de sok dolga nincs, Donald Pleasence meg tán túl öreg a zsaruszerephez. Egy-két meztelen mell, kezdeti Argento-feeling és számos rutinból lepergetett jelenet jellemzi ezt a kiegyensúlyozatlan horrordrámát, amely elég sok jelét mutatja az olasz filmkészítés ekkor már rohamos hanyatlásának.

A Shameless vágatlanul adta ki a Phantomot, de sok extrát nem talált hozzá, és feliratkészítéssel sem bajlódott.

Ugyanebből az évből való Deodato természetfeletti elemekkel megtűzdelt horrorfilmje, a

Minaccia d’amore/Dial: Help (1988),

melyben a legjobb dolgot már a legelején meghalljuk: a zenét, melyet Claudio Simonetti (Goblin) szerzett. Simonetti jó pár Deodato-filmhez szerzett zenét, és nagyon színvonalas munkákat adott ki a kezei közül. Összességében elmondhatjuk, hogy ha Deodato rendezéseihez és Simonetti kompozícióihoz felnőttek volna a rendező nyolcvanas évekbeli filmjeinek forgatókönyvei is, akkor igen kellemes horrorélményekkel gazdagodtunk volna. Sajna azonban nem ez a helyzet, és ennek látja kárát a „Dial: Help” is, amelynek szkriptje… hát, hogy is mondjam, a gyenge és a hülyeség sajátos keveréke. Egy fiatal nővel (Charlotte Lewis) furcsa dolgokat művel a telefonja. De szerepel több telefon is a filmben, amelyek kedvtelve cserkészik be áldozataikat (néhány töltelék mellékszereplőt), és csúnyán el is bánnak velük. A legszörnyűbb véget azonban egy szatírjelölt éri, aki az aluljáróban ráveti magát Lewisra, de kap egy sorozatot egy kupac aprópénzből (!), és az érmék véres péppé változtatják szegény fejét. A finálé ehhez hasonlóan blőd, Lewist egy csapat diktafon az asztalhoz hangszalagozza, és egy ollóval döfködi. Röviden, ijesztő helyett nevetséges a film legtöbb jelenete, és a látottakon sajnos még az sem segít, hogy Lewis az utolsó félórát egy fekete alsónemű-költeményben futkorássza végig.

A filmográfia utolsó darabja nekünk, magyaroknak külön érdekességet jelent. A

Vortice mortale/The Washing Machine (1993)

ugyanis Budapesten készült, van benne Hősök Tere, Lánchíd, Dunapart és még 2-es villamos is. A sztori nem túl bonyolult, főszereplő rendőrünk három fiatal leányzó bűvkörébe kerül. Az egyik nő pénzes lovagja eltűnik, és nagy rá az esély, hogy egy mosógépben forogva fejezte be az életét. A három nő sokat sumákol, a rendőr elvtárs pedig szép sorban mindegyikbe beleesik. Deodato (aki egy századmásodpercre színészként is feltűnik egy ijedt szomszéd szerepében) egy erotikus horrorthrillerrel próbálkozik, de az erotika a dekoratív hölgyek jelenléte ellenére felejthető, horror meg nem túl sok van. Az alakítások változóak, a Clive Owenre hasonlító Philippe Caroit egész jó, ahogy két hölgy is a háromból. A lengyel Katarzyna Figura ellenben valószínűleg termetes mellbősége miatt kaphatta meg szerepét, ugyanis színészi játéka többnyire csak vicsorgásból áll, komoly köröket verve napjaink vicsorkirálynőjére, Keira Knightley-ra. Egy mellékszerepben Borbély László látható (igen, ő szinkronizálta anno a Zorróban Don Diegót), bár az imdb-n nem igazán találták el, hogy kit is játszott.

Hát ennyi. Elmondható, hogy Ruggero Deodato a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján jutott fel a csúcsra, nyilvánvalóan a Cannibal Holocaustnak köszönhetően; más kérdés, hogy a botrányok miatt nem nagyon élvezhette a sikert. Igen aktív volt a nyolcvanas évek második felében, és nívós, gördülékeny rendezései ellenére a történetek nem sok nyomot hagytak a nézőkben, ahogy bennem sem. Viszont ha még valaha forgatna egy újabb kannibálfilmet, arra kíváncsi lennék…

A filmek:

Ondata di piacere/Waves of Lust (1975): 8 pont

Uomini si nasce poliziotti si muore/Live Like a Cop Die Like a Man (1976): 7,5 pont

Ultimo mondo cannibale/Jungle Holocaust aka. The Last Survivor (1977): 9 pont

Cannibal Holocaust (1980): 10 pont

Ház a park szélén/La casa sperduta nel parco/House on the Edge of the Park (1980): 9 pont

Inferno in diretta/Cut and Run (1985): 5 pont

Camping del terrore/Bodycount (1987): 5 pont

Un delitto poco comune/Phantom of Death aka. Off Balance (1988): 7 pont

Minaccia d’amore/Dial: Help (1988): 3 pont

Vortice mortale/The Washing Machine (1993): 4 pont