La setta/The Sect (1991)

La setta/The Sect (1991)

Egy kis hippi közösség a pusztában, a hetvenes években: a fiatalok gyermekeikkel együtt élvezik a függetlenséget, Rolling Stones-t hallgatnak. Ekkor egy idegen férfi tűnik fel, akit a közösség szívesen lát egy éjszakára. Kis idő múlva a fiatalok halottak, az idegen, és időközben előkerült társai rendeznek vérengzést közöttük. Ugrás az időben, több mint húsz év múlva Frankfurtban egy zsebes benyúl egy jólöltözött férfi kabátzsebébe a metrón, de nem pénz, vagy a zsebből félig kikandikáló aranylánc kerül elő, hanem… egy emberi szív. A zsebes köddé válik, a férfi megzavarodik, majd az őt bekerítő rendőrök szorításában kiloccsantja az agyát. Újabb ugrás, de ezúttal csak térben: egy öregembert véletlenül elüt autójával egy fiatal tanárnő, Miriam. Az idős férfi nem szenved súlyos sérüléseket, de Miriam hazaviszi magához, és ezzel különös események egész sorát indítja el. Az öregember láthatólag jól kiismeri magát a házban, a pincében felnyit egy csatornafedelet, majd meghal, de holtteste később eltűnik. Miriamnak ezután gyakran lázálmai vannak, egyik barátnőjét halálra szurkálják, a házában pedig mintha nem lenne egyedül. És hogy mi köze a három helyszínen történt eseményeknek egymáshoz? Az összekötő kapocs nem más, mint a SZEKTA.

Elérkeztünk kedvenc Michele Soavi-filmemhez, a „La setta” című hipnotikus képözönhöz. Soavi azon törekvése, hogy extrém beállításokat, kameramozdulatokat ötvözzön egy elbeszélt történettel, itt teljes sikert arat. Miközben nézzük a filmet, megállapíthatjuk, hogy nagyon nagy mennyiségű ötlet áramlott ki Soavi (és Dario Argento), és stábja agytekervényeiből. Jobbnál jobb jelenetek, klausztrofóbikus helyszínek, helyenként pedig tényleg gyomorforgató részletek követik egymást. Kapunk egy különös, és rémületes tartalmú csatornát a főhősnő házikójának pincéjében, egy végzetesen arcra tapadó kendőt, egy hosszúkás fekete ízeltlábút, amely az ember orrába mászik, de enyhén idegborzoló az az arcbőrletépés is, amit a bőr alá szúrt karikás végű kampókkal, egy rántással végeznek. A cselekmény sokszor logikamentes, de Soavi mindezzel nem törődik (mi se tegyük), hanem tovább bombázza az emberi érzékeket a ki tudja, milyen úton-módon kiötlött rendezői húzásaival. A film a nagy fináléra már annyira szürreális és ijesztő, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Az utolsó pillanatig áradnak a meglepetések, elkoptatott horrorklisét egyet sem találunk, egyedül talán a „Rosemary gyermeke” köszönhet vissza a befejezés során. Dario Argento keze nyoma is rajta van a filmen, a pokol kapuja-motívum, de technikai részről mondjuk a csövek mellett rohanó kamera is őt idézi.

Míg például a hasonló stílusú, és jóval ismertebb „The Church”-ben minden színvonalassága mellett némileg zavart a sok gyenge színészi teljesítmény, ettől a „La setta” esetében nem kell félnünk. Miriamot Kelly Curtis, a nagy Jamie Lee testvérkéje (nővére) játssza, több mint jól. Herbert Lom meglepő húzás a casting részéről, de remekül beválik. Mégis, a lényeg e film esetében az iszonyatos hangulat. A néző nem tehet mást, mint megadja magát a horrorisztikus, szürreális képorgiának, melyet Pino Donaggio földöntúli dallamai festenek alá. Mindenképpen látni kell ezt a remekművet, valószínűleg azok is értékelni fogják, akik egyébként távol tartják magukat a szürrealista jellegű horrorfilmektől, és inkább sztoricentrikusak.

A dvd a Cecchi Gori olasz kiadása olasz-angol hanggal (utóbbi az eredeti hangsáv), olasz felirattal, képgalériával, előzetessel, filmográfiákkal. Szégyen, hogy Amerikában (vagy máshol) még nem adták ki, holott egy tisztességes hangminőségű, angol feliratos változat azonnali vétel lenne - és nemcsak az Argento-Soavi vonulat rajongóinak.

Végeredmény: Soavi talán legjobb filmje - ez már Argento szintje

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

La seduzione (1973)

La seduzione (1973)

A Franciaországból hosszú távollét után hazatérő Giuseppe váratlanul viszontlátja Caterinát, korábbi plátói szerelmét. Az érzelmek persze fellángolnak annyi eltelt idő után, és úgy tűnik, semmi sem állhat a kibontakozó szerelem útjába. Feltűnik azonban Giuseppe látókörében Caterina tinédzser lánya, és amikor a szerelemtől addig szinte észre sem vett tini félreérthetetlen jelzéseket küld jövendőbeli mostohaapja felé, az nem tud neki ellenállni… és ezzel végzetes hibát követ el.

Ugyan ki tudna ellenállni egy „La seduzione” című filmnek, amelyben a szépséges Jenny Tamburi (a vásznon debütálva) egy sokkal idősebb férfi csábítóját játssza Fernando di Leo rendezése alatt? Szerintem kevesen, és a jó hír az, hogy hiába a sok ziccert magában rejtő történet, régi jó szokás szerint intelligens erotikus drámát látunk folytonos és agyatlan ágyjelenetek sorozata helyett. Van egy remek forgatókönyvünk, amelyet többen is írtak (eredetileg di Leo írta volna, de az ő változatát visszadobták), jó szereposztásunk és folyamatos az erotika, amely nem megy el a szélsőségek felé. Vagyis 1.: nem szexfilmre hajaz a dolog, a szex többnyire takarók alatt zajlik, 2.: manapság megszokott erőltetett prűdséget sem tapasztalunk, ami nevetséges is lenne, tekintve, hogy mi áll a történet középpontjában. Mindebből kifolyólag van néhány meztelen jelenet (a Caterinát játszó Lisa Gastoni és a tinit alakító Tamburi részéről is), éppen annyi, amennyi egy ilyen Lolita típusú történet elmeséléséhez kell. És bármennyire is szemkápráztató látvány a női részleg ruhátlan intermezzója, a legerotikusabb részek di Leo filmjében azok a csábítási jelenetek Maurice Ronet (Giuseppe) és Tamburi között, amelyek textilben is maximális hatást érnek el, és amelyek miatt valószínűleg Kubrick Lolitáját másodpercek alatt tiltották volna be.

Ez a két jelenet (Ronet és Tamburi közös újságolvasása, illetve utóbbi takarítása) annyira erős, hogy ezután teljességgel meg tudjuk érteni Giuseppét, hogy nem bír magával, ha a kis Graziellát megpillantja. És ezután egy intelligens dráma veszi kezdetét tele pergő dialógusokkal, jó mellékszereplőkkel (bár Giuseppe barátja néha elég nagy blődségeket beszél, és túl sokat) és sok-sok érzelmi kitöréssel. Di Leo rendezése szokás szerint magas színvonalú, így a filmnek igazából egy-két apróságot leszámítva nincs gyenge pontja.

A dvd a Raro kiadványa; olasz barátaink csodákat tudnak művelni egy több mint három évtizedes film képének javítgatása közben, és ezt itt is bizonyítják: a szép nem elég erős kifejezés a képanyag minőségére. A hátsó borítóra ne hallgassunk, ha azt hirdeti, hogy a képarány 4:3-as, mert szélesvásznú, ellenben az e bakitól pár centiméterre található „SOTTOTITOLI INGLESE” információnak ugyancsak örülhetünk. És angol felirat még a félórás dokumentumfilmen is van, melyben a film számos jelenete mellett/alatt megszólal Jenny Tamburi (aki nem sokkal az interjú után betegségben elhunyt, követve ezzel a három évvel előtte eltávozott di Leót, és az 1983-ban rákban meghalt Ronet-t), di Leo, valamint a producer is, aki elmondja, hogy Graziella szerepét eredetileg Ornella Mutinak szánták, aki olyan szép volt, hogy a közelében senki még csak pisszenni sem mert - de végül Gastoni követelésére megszabadultak tőle. A doku során a megkérdezettek sztorizgatnak, vagyis a rövidfilm a „La seduzione” rajongói számára igazi kincsesbánya.

Végeredmény: Lolita olasz módra remek rendezéssel

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont

Szanatórium/Insanitarium (2008)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Szanatórium/Insanitarium (2008)

Jack (Jesse Metcalfe) anyjuk halála után igyekszik vigyázni a húgára, Lily-re, aki egy öngyilkossági kísérlet után egy elmegyógyintézetbe kerül, így a fiú követi a lányt az őrültek birodalmába, hogy ott is foghassa a kezét. Ám arra nem számít, hogy a korszerű szanatórium falain belül Dr. Gianetti (Peter Stormare) újfajta, a nano-technológiát alkalmazó kísérleteket folytat a betegeken azok gyógyulása érdekében, de terveivel ellentétben nem kezesbárányokat, hanem vérre szomjazó őrült fenevadakat kreál titkos laboratóriumában.

Az elsőfilmes Jeff Buhler filmjéről mindent hallottam már, de túl sok jót nem, maximum annyit, hogy a vége beteg és véres, ami kárpótol az előtte lévő egy órányi borzalomért. Nos, ehhez képest nem szenvedtem annyira a film elején – klisés, tipikus, semmi különös; de nem borzalmas –, viszont a vége sem nyűgözött le annyira – véres, beles, néhol beteg; de ezzel együtt is klisés, semmi különös, láthattunk már ilyet is sokszor.

A film főhőse, Jesse Metcalfe jól szerepel, hozza a tőle elvárható Született feleségekes formáját, Dr. Gianetti szerepe rá lett szabva a Constantine Sátánjára, de van itt még kedves kis ügyifogyi srácunk (Kevin Sussman), kötelező fekánk (Evan Parke), egzotikus kinézetű nővérkénk, aki kiáll a betegek mellett (Olivia Munn), plusz az Amerikai pite 2. „leszbikája”, Lisa Arturo is mutogat némi cicit, amikor éppen nem idegbetegeskedik (és többnyire nem az utóbbi funkcióját látja el, mivel a film fele környékén elhagyja valahol a felsőjét, amit aztán sehogy sem akar megtalálni, így az utolsó félórában már csak maximum vér takarja diszkréten az általa lóbált szilikonciciket).     

                         

Szóval van itt pozitívum, meg negatívum, meg jófajta kis visszatérő gitárzenés aláfestés, meg vér és gyilkosságok (szike állon át a fejbe, szem melletti beszúrás, darabolás, vagdosás, széttépés), meg hülyeségek (lehetne a filmvégi szlogen: „a film során egyetlen ember sem sérült meg, mert végig rongybabákat filmeztünk” – és tényleg, hiszen a macska feje egy rántásra leszakad, ahogy az emberi kar is), avagy ez egy nagyon vegyes film. Nem rossz, nem nézhetetlen, de nem is olyan nagy szám, és ez általánosságban minden részletére igaz.

A film: 7.5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

I tre volti della paura/Black Sabbath (1963)

Böjtös Gábor kritikáiból:

I tre volti della paura/Black Sabbath (1963)

A film elején Boris Karloff önmagának maszkírozva ijesztgeti a jónépet vámpírokkal és természetfelettivel, majd könnyes búcsút vesz, miszerint nem rabolja időnket, inkább jöjjenek a félelmetes kis mesék, amelyekből három is van. Boris bácsinak pápát intünk, majd kényelmesen elhelyezkedve lessük az elkövetkezendő sztorikat, melyek közül az első: A telefon. Rosy (Michele Mercier) az éjszaka közepén hátborzongató telefonhívásokat kap, a kagylóba édesen beleszuszogó alak nem a kedvenc horrorfilmje iránt érdeklődik, hanem rezignáltan közli vele, hogy hajnalra meghal, mert meg fogja ölni, de azért a lábát ne rejtse már el a pongyolával, mert azt jólesik nézni zaklatás közben. Rosy persze bepánikol, fel és alá szaladgál, majd felhívja rég nem látott barátosnéját, hogy ugorjon már át éjszakára, mert ő veszélyben van. A feszültség a tetőfokára hág, ám a hajnal még messze, ki tudja, mi történik addig. A második történetben egy magányos lovas szeli át az éjszakát, majd bebocsátást kér egy házba, ahol a család tagjai mind meg vannak rémülve. A közelben ugyanis egy wurdalak garázdálkodik, avagy egy vámpír, és a família legidősebb tagja, Gorca (Boris Karloff) azért ment el öt napja, hogy megölje azt, de előtte elmondta, hogy ha öt napon belül nem térne vissza, ő is átváltozott vámpírrá, így ne engedjék be, inkább öljék meg. Hősünk eközben beleszeret a bájos Sdenkába (Susy Andersen), illetve Gorca is hazatér kissé megváltozva, ezért az ifjú szerelmes igyekszik meggyőzni a lányt, hogy lépjenek le, mivel az éjszaka úgysem fog kisülni semmi jó a nagyfater hazaérkezéséből. És milyen igaza van…

A harmadik sztoriban Helent az éjszaka közepén riasztják, hogy szaladjon el egy címre, mert ott a szellemekkel és mágiával foglalkozó öreg boszorkány feldobta a pacskert. Helen a lakásra kiérkezve az arcán szörnyű grimasszal elhalálozott öreglányt találja, kezén egy gyönyörű gyűrűvel, és innentől csak az ékszerre tud figyelni, egy óvatlan pillanatban le is kapja azt a hulla ujjáról, majd hazasiet, ahol azonban nem látogatója akad…

 

Mario Bava ezúttal is bizonyítja azt, hogy a horror legfontosabb elemeit ő fektette le, legalábbis a csúcskategóriás minőségben mindenképpen. A képek, a beállítások, a kameramozgás, a dinamikus felvételek, a gyönyörű díszletek és helyszínek mind önmagáért beszél, ahogy a feszültségkeltés, és a hangulat is – már a remek színészek mellett, akik egyformán nagyon jól alakítanak. A zene erőteljes és tökéletesen támogatja a képen látottakat, plusz a történetek is abszolút rendben vannak – egyedül a telefonnál sejtünk meg bizonyos dolgokat, de utána azokra is kapunk még pár érdekességet. A hátborzongatás önmagáért beszél – a második és harmadik szegmens okozhat néhány kellemetlen pillanatot (ajtó előtt siránkozás, a boszorkány arcán lévő grimasz stb.). Imádom ezt a filmet.

Mindez rendkívül jó minőségben kapott helyet a dvd-n: szép kép, olasz hang angol felirattal, kisfilm, trailerek, életrajzok, képgaléria… ráadásul ha hozzávesszük, hogy ez egy életmű-doboz része, nem is nagyon lehet ellenállni a kísértésnek: ezt a dobozt minden horrorrajongónak be kell szereznie, amennyiben érdeklik a régi filmek, és a horror kiváló minőségű alapjai. 

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont  

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Terrore nello spazio/Planet of the Vampire (1965)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Terrore nello spazio/Planet of the Vampire (1965)

A távoli jövőben két űrhajó, az Argos és a Galliot szeli az űr éjfekete tengerét, amikor felfedeznek egy különös bolygót, az Aurát, amely gravitációjával egyszerűen magához szippantja a két hajót, minek során az Argos legénysége eszméletét veszti - még ennél is különösebb azonban, hogy magukhoz térve egymásnak ugranak a hajó utasai, és már-már megölnék egymást, mikor sorra feleszmélnek, és utána már nem is nagyon emlékeznek a történtekre. Növeli a feszültséget, hogy a Galliotra átnézve már csak a legénység hulláit találják hőseink - vélhetőleg hozzájuk hasonlatosan egymásra támadtak az ottaniak is, ám nem volt olyan szerencséjük, hogy magukhoztérjenek, mielőtt komolyabb bajuk esne. Az Argos legénysége természetesen minél előbb szeretné elhúzni a csíkot a bolygóról, ám az utolsó pillanatban a Galliot eltemetett emberei visszatérnek halálukból, és megakadályozzák az indulást - úgy tűnik, mégis van élet (és mégis van halál) ezen a kihaltnak tűnő bolygón.

                                  

Ahhoz képest, hogy a speciális effektek egy része a béka feneke alatt van (pl. az űrhajó a bolygó felett repkedve), a Vámpírok bolygója (ezen a címen futott vhs-en, remek kétszemélyes szinkronnal) egy remek sci-fi/horror, amely méltó alkotója nevéhez. A ködös bolygó, a visszatérő halottak - mind fokozzák a hangulatot, sőt még némi előzetest is kapunk az Alien néhány klasszikusnak számító pillanatához. Barry Sullivan nagyon jól játszik Mark kapitány szerepében, de igazából a többiekre sem lehet egy rossz szavam sem. Mario Bava hiába nem ontotta magából a fantasztikus filmeket, a Planet esetében sincsen oka szégyenkezésre. Plusz ez a film nekem kedves fiatalkori emlék.

A dvd képe szép, viszont csak angol hangot kapunk, és semmiféle felirat nincs a lemezen, ahogy az extrák is nélkülözve lettek.

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

5 bambole per la luna d' agosto/5 Dolls for an August Moon (1970)

Böjtös Gábor kritikáiból:

5 bambole per la luna d' agosto/5 Dolls for an August Moon (1970)

A meglehetősen pénzes George Stark az eldugott kis szigeten álló házába invitálja barátait egy kis pihenés céljából, de ha már ott vannak igyekszik (nem csak ő, mások is így tesznek) megszerezni a csapatban lévő Farrell prof. titkos szerének leírását, ami rengeteg pénzt hozhat a tulajdonosának. Ám hiába repkednek a szóban ígérgetett milliók, a doki nem akarja áruba bocsátani szellemi tulajdonát. Hogy emiatt vagy más célból, azt nem lehet tudni, mindenesetre a társaság tagjai sorra holtan végzik, majd bekerülnek a hatalmas fagyasztókamrába, hogy a film vége felé már úgy nézzen ki a hely, mint egy hentesbolt, csak éppen emberekkel.                                         

Bava nem éppen legjobb filmjéről van szó, azt már most leszögezhetjük. Aranyos kis krimi, amolyan Agatha Christie-stílusban, ám távol áll a mesterre jellemző giallo-, vagy gótikus horror stílusoktól. A gyilkos kilétére már fél óra után fény derül, utána már csak az okok maradnak megválaszolatlanok, ámde a lezárás sem annyira izgalmas, hogy emiatt végigrágjuk az összes körmünk, vagy a megtekintés után még sokáig foglalkozzunk a sztorival, illetve a megmaradt élményekkel.

A hangulat rendben van (krimihez képest, bár én nem vagyok oda a műfajért), a fényképezés és rendezés minőségi, plusz itt is van Edwige Fenech, meg pár eltalált színész, de valahogy mégis üres volt számomra ez az alkotás. Profi munka, csak a lélek hiányzik belőle… talán Bava is inkább egy giallót, vagy egy rá jellemző gótikus horrort forgatott volna szívesebben.    

                                

A dvd képe szép, az olasz hang is rendben van, plusz kapunk angol feliratot is.

A film: 7 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

La rose de fer (1973)

La rose de fer (1973)

Egy gyors ismeretség, majd egy randevú - a férfi és a nő találkozása ezek alapján teljesen normálisnak, hétköznapinak tekinthető. A férfi azonban egy zseniális, fergeteges ötlettel rukkol elő: újdonsült barátnőjét egy temetőbe viszi romantikázni…

Mivel egy Jean Rollin-filmről van szó, nem lehet meglepő, hogy a Kedves Olvasónak csak ezzel a nyúlfarknyi tartalomismertetővel kell beérnie. A sztori tényleg csak ennyi, frissen összeismerkedett párunk sétálgat a temetőben, majd még egy kriptába is lemerészkedik, ahol az intim hangulat sem marad kihasználatlanul. És hogy Rollin mit hoz ki ebből a minimalista, igen költségkímélő filmből? Nos, a férfi egyre agyatlanabbul viselkedik, melynek során a nő menekülni kezd előle, és ez egy kis szaladgálást eredményez, ráadásul a férfi még a karóráját is a kriptában felejti (ennek később jelentősége lesz). Eközben Rollin is bekóvályog a saját kamerája elé (nagy cameót nem szánt magának, éppen átmegy a képen, és néz egyet), és szép lassan unalomba fullad az egész. De aztán teljesen váratlanul a film magára talál (egészen pontosan onnantól, hogy a nő is bekattan), és egy élvezetes, kellemesen szürreális, tipikus Rollin-filmmé alakul át. Az alakítások átlagosak, de az utolsó 20-25 perc miatt valahogy mégis úgy fogjuk érezni, hogy egy aránylag kellemes horrorélménnyel gazdagodtunk (meg egy kissé szétdúlt temető látványával). Még úgy is, hogy Rollin vámpírjait azért mindez nem feledteti…

Végeredmény: Kétszereplős Rollin-horror – bizalomgerjesztő kezdés, gyenge folytatás, egészen jó befejezés

A film: 7 pont

La ragazza dal pigiama giallo/The Pyjama Girl Case (1977)

La ragazza dal pigiama giallo/The Pyjama Girl Case (1977)

Egy fiatal nő holtteste fekszik az ausztrál tengerparton. Arca felismerhetetlen, a rendőrségnek csupán a sárga pizsamája jelent valamit, ami kiindulópont lehet a nyomozáshoz. Nemsokára bevisznek egy gyanúsítottat, aki a parton lakik, és láthatta, vagy akár el is követhette a gyilkosságot. A rendőrök ezután közszemlére teszik a holttestet, hogy azonosítsák a nőt, akit halála előtt többen meg is erőszakoltak. Lehetséges, hogy nem is a parton ölték meg? Vajon felismeri-e valaki a kiállított holttestet?

Óriási reményekkel vetettem magam a pizsamás lány esetére, amikor megkaparintottam a dvd-t, de sajnos ezúttal csalódnom kellett. Flavio Mogherini rendező két szálon futtatja megtörtént eseményeken alapuló filmjét, és valami olyasmivel próbálkozik, mint mondjuk Avati egy évvel korábban, vagyis a szokványos giallo-elemeket elhagyja. Mogherini a bűnügyi részt szociáldrámával, szerelmi drámával vegyíti, de hiába a két szál, a filmre gyakran rátelepszik az unalom. Az első, bűnügyi történetszál egy idő után megfeneklik, és igazából csak a kiállított holttestet lézengve, döbbenten bámuló emberek jelenete emlékezetesebb a többinél. Az egyik főszereplő, egy idős zsaru kurtán-furcsán tűnik el a filmből - ügyesebb rendezéssel talán ezt is jobban meg lehetett volna oldani. A másik szál egy szerelmi dráma, melynek középpontjában egy több férfivel is összeálló nő található. Ha Mogherini a bűnügyi részt, a nyomozást sem tudta igazán élvezetesen tálalni, akkor itt már igazán bajban lehet - és így is van, egy átlagos drámát látunk, amelynek még az is negatívuma, hogy a főszereplője, a szőke Dalila Di Lazzaro se nem túl szép, se nem túl tehetséges színésznő ahhoz, hogy elvigye a hátán az eseményeket a fináléig (lehet, hogy ezért is vetkőzteti le őt - pontosabban a testdublőrét - Mogherini a film elején).

Sajnos csak három dologért érdemes végignézni Mogherini filmjét: a zenéért (Riz Ortolani), a befejezésért (izgalmas utolsó 10-15 perc) és Michele Placido alakításáért, aki már ekkor bizonyította, hogy zseniális színész. Az ő jeleneteinél valahogy felgyorsul az idő, bár összességében így is van egy igazán unalmas 20-25 perc a filmben.

Véleményem szerint egyszer nézhető darab a pizsamás lány, mert azért a befejezést érdemes kivárni. A legnagyobb probléma a rendezés középszerűsége, Mogherini (aki a filmje végén - mintegy észbe kapva - próbál lassításokkal operálni, de azokat sem túl jó helyen erőlteti) sajnos itt meg sem közelíti színvonalában mondjuk Ladót, Martinót, vagy Dallamanót.

A dvd a Blue Underground kiadványa, és igen, felirat már megint nincs a lemezen, a BU valószínűleg még nem hallott erről a lehetőségről. Tompa angol hangot kapunk, plusz trailert, rövid dokut és egy nyolcoldalas füzetet.

Végeredmény: Érdekes, nehézkes giallo-dráma középszerű rendezéssel

A film: 6,5 pont

A dvd: 7 pont

Devil Dog: The Hound of Hell (1978)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Devil Dog: The Hound of Hell (1978)

A film elején egy sátánista szektát láthatunk, amint éppen az Ördög fiát idézik meg (vagy magát a Sátánt?), méghozzá nem akármilyen módon, hanem egy kölyök németjuhász testébe. Kis ugrás, és a következő pillanatban már egy családot ismerünk meg, amelynél hamarosan jön a „gyermekáldás”, és egy icipici németjuhász kerül a családhoz, amit a két gyerek rögtön megszeret, és amitől a vallásos bejárónő úgy retteg, hogy hamarosan meg is hal. Meg még egy páran, akik/amik a kutya ellen vannak. A gyerekek és a feleség közben a sátáni kutya befolyása alá kerülnek, így egyedül az apukának van lehetősége rá, hogy megküzdjön a démoni kutyával, ami nem csak a családját, hanem az egész világot is veszélyezteti. 

 

Istenem… wtf? Curtis Harrington (Killer Bees, The Cat Creature) az Ómen után két évvel úgy döntött, hogy leforgatja a mozi tévéfilmes változatát, ám hogy ne tűnjön akkora nyúlásnak a dolog, ezúttal nem gyerekkel, hanem kölyökkutyával, mert hát az az eredeti filmben is jól működött, mikor a sátáni kutya színre lépett. Emberünk csak azt felejtette el, hogy a klasszikus mozi egy igazi profi munka, és hogy a kutya ott csak mellékszereplő, plusz még félelmetesnek is mondható, nem úgy, mint egy édi-bédi kölyök, ami alapjában megöli a horrorisztikus hangulatot. Később ugyan a kutyuli felnő, de a direktor kihagyja a ziccert, amit a lehetőség nyújt, így félelemérzet, vagy feszültség nincs, ami pedig a végjátékot illeti, még a nagyra nőtt szörnykutya megjelenése is paródiába csap át a kivetített formájában, így a technikai analfabetizmus tönkreteszi még azt is, ami esetleg kicsit menthetné az eredményt. Vér nincs, a színészek gyengék (egyedül a Rambóból is ismert Richard Crenna említhető pozitívumként a családapa szerepében), a zene unalmas, még a fényképezés és vágás az, ami nagyjából rendben van. 

                                                   

A dvd igazán impozáns a mű minőségéhez képest, hiszen a kétlemezes kiadványon elég szép minőségű képpel rendelkezik a film, a hang szimpla angol, felirat nincs, viszont vannak trailerek, életrajz, filmográfia, interjúk. Ám ez sem menti meg a Devil Dog-ot, ami ha nem egy Triple Feature-dobozban lenne (a Day of the Animals és a Grizzly mellett), már ki is repült volna az ablakon.

 

A film: 2 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Belve Feroci/Wild Beasts/Savage Beasts (1984)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Belve Feroci/Wild Beasts/Savage Beasts (1984)

Egy nyugat-európai állatkertben járunk, ahol az állatok és a gondozók élik mindennapi életüket, mígnem egy nap a vadállatok furcsán kezdenek viselkedni: az elefántok megvadulva döntik ki a kerítést, ezzel áramszünetet okozva a fél városnak, aminek következtében a Zoo modern zárakkal felszerelkezett rácsai sorra nyílnak meg, hogy a nagyragadozók is húsra éhesen induljanak meg a belvárosi forgatagba. Közben úgy tűnik, minden állat megvadul: láthatunk csatornapatkányok által szétrágott szerelmespárt, egy vakvezető kutya által felzabált tudós-művészt, egy nagymacska a főutcán kergeti végig az autóját vezető nőt, sőt még az állatkerti doktor fényképész barátnőjének (Lorraine De Selle – Emanuelle-filmek, Cannibal Ferox) lánya is veszélybe kerül a balettiskolában, miután a gyerekek az áramszünet alatt nekiállnak vizet vedelni. A káosz és a mészárlás megállíthatatlan.

A minőségi Mondo-filmjeiről ismert Franco Prosperi a ’77-es Day of the Animals után úgy döntött, elkészíti a saját kis véres látomását, amit nagyon jól tett. A Wild Beasts rendelkezik a tipikus olasz bájjal, és a megszokott horrorisztikus hangulattal, így már a film első perceiben is megfelelően nyomasztóvá válik a légkör, pedig csak a zoo főkapuja záródik be, hogy mutassa: vége a látogatási időnek – olyan ez, mint a Démonok bevezetése, amelynél már a zümmögő neontáblás Metropolitan megpillantásakor tudjuk, itt valami nagyon rossz van készülőben. Az állatok nagyon jól adják a fékezhetetlen fenevadakat (az autót üldözős rész, és a vége felé belépő jegesmedve felejthetetlen), a színészek rendben vannak, és még némi vért is kapunk. 

Szerintem ez az egyik legjobb állatos horror, amiért nagyon kár, hogy még nem kapott semmiféle dvd-s kiadást, így én is normál dvd-árat fizettem érte, mikor anno az ebay-ről beszereztem egy vhs-ről bedigizett írott kópiát (megérte).

A film: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Antropofago/Antropophagus (1980)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Antropofago/Antropophagus (1980)

Néhány fiatal vakációzni megy Görögországba, ahol egy hatalmas hajóutat terveznek be, de azt nem tudják végrehajtani, mivel útközben összetalálkoznak egy nővel, akinek megígérik, hogy elviszik az ismerőseihez egy elég kihalt kis szigetre. Ahogy a kártyákból jósoló egyik nő, úgy mi is tudjuk előre, hogy valami nagyon nem stimmel az említett szigeten, hiszen a bevezetőben már láthattuk, ahogy valaki, vagy valami jól lemészárol az ottani tengerparton egy német párocskát, így meg sem lepődünk, amikor a szárazföldre érve egy szellemvárost találnak hőseink, majd egy titokzatos idegen sorra leöli őket, miközben jókat lakmározik a testükből.   

A narrátoros videózás hőskorában A görög rettenet/A görög rém címen is ismert alkotás D’Amato egyik legjobbja (a Buio Omega mellett, plusz én csípem egy-két betegebb Emmanuelle-filmjét is – Last Cannibals, Around the World –). Nincs benne meztelenkedés, nincsenek benne kifejezetten gagyi effektek, ráadásul összeáll az egész (nem úgy, mint a folytatás, az Absurd, ami alapvetően nem lenne rossz mészáros filmként, amennyiben jobban és logikusabban kapcsolódna az első részhez, illetve jobbak lennének benne az effektek). A rendezés tisztességes munka, időnként kifejezetten kellemes horroros hangulattal bír, a színészek nem rosszak, George Eastman remekel a kannibál családapa szerepében – az őrülete szinte tapintható, a rögtönzött abortusz (amikor könyékig nyúl a kismamába, majd kitépi a magzatot) pedig a mai napig ütős kis haláleset, éppen úgy, mint a végjáték.

A dvd a Zombi 2 mellett a Shriek Show egyik legjobbja, avagy kétlemezes verzió papírfeknivel. A dvd-n ott a film (néhol koszolódó, de nem vészes képpel), angol és olasz hang, angol felirat, trailerek, képgaléria, alternatív kezdés, interjúk, illetve helyett kapott az Images in the Convent-en kezdődő, D’Amato munkásságáról szóló dokumentumfilm második része is, ami kicsit több mint egy óra tömény információ, és ami ezúttal inkább a rendező horroros alkotásaira összpontosít, míg az első rész az erotikusabb, pornósabb vonalat mutatta be (D’Amato ugye a horrorfilmjei után a kilencvenes évek óta leginkább csak pornókat forgatott, ráadásul volt pár hibridje is, mint például a Porno Holocaust, vagy az Erotic Nights of the Living Dead).

 

A film: 9 pont

A dvd: 9 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)